logo 3
A hibázás joga: mi van, ha nem vagyunk tökéletesek?
sadness-3443593_1280

“Nem érdemlem meg, hogy önmagamat bántsam, én, aki szántszándékkal soha senkit nem bántottam.” Marcus Aurelius

Mindannyian – vagy legalábbis sokan – tudjuk, elméletileg, hogy nem vagyunk tökéletesek. De a gyakorlatban ennek a valódi “tudása”, tapasztalati megélése valójában hihetetlen nagy erő, és ez sokkal ritkább, mint ahogy gondoljuk. Másképp szólva: akiben nem elég stabil, nem elég mély ez a megnyugtató, fellélegzést biztosító tudat, az sokkal jobban szorong a tökéletesség mítoszától. Mai divatos szóval élve a teljesítményszorongástól. Gyerekeknél és felnőtteknél is rendkívül gyakori. Egy másik idegen szóval még maximalizmusnak is nevezik.

Az örök “vágyakozás” a tökéletesség után arra késztet bennünket, hogy a mindennapi életünkben legalább négyfelé szakadjunk – a szakemberek szerint – és megpróbáljunk keverékévé válni egy vállalatvezető üzletasszonynak/férfinak, otthonteremtő-fenntartó apának/anyának, szexi nőnek/pasinak és klassz barátnak/nőnek is, mint pl. Carrie Broadshow (Szex és New York). Ez enyhén szólva is lehetetlen küldetés. Mindettől függetlenül ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy mindig jobban, mindig többet és nagyon gyakran túl sokat is akarjunk csinálni. Íme néhány tipp a Wonder Woman szindróma elengedéséhez, és ahhoz, hogy fogadjuk el magunkat és cselekedeinket!

  • Abbahagyni a lelkiismeretfurdalást

Órákat tölteni a magunk által kijelölt munkamenet betartásának sürgetésével, hogy mit kellett volna cselekednünk, hogy mit nem kellett volna végezzünk, vagy hogyan csinálhattuk volna jobban, ez nagyjából mindenkinek ismerős. De vajon ennyi idő és energia, amelyet a morál aláásására fordítunk, valóban megéri? Jó kérdés. Mindenekelőtt először is…kérdezzük meg magunkat. Vagy inkább tegyük fel magunknak a „helyes” kérdéseket:

  • Ez elősegíti az ügyet, a dolgomat?
  • Ettől jól érzem magam?
  • Ez pozitívan hat rám?
  • Én vagyok az egyetlen, akivel ez megtörténik(t)?

Ezért azt javaslom, hogy az önostorozást cseréljük fel egy kis önegyüttérzésre, öngondoskodásra, és ne feledjük, hogy mindent megteszünk, amit tudunk és tőlünk telhető…hiszen ha többet tudnánk, akkor azt is megtennénk. Az “elég jó” főnök/alkalmazott, férj/feleség, stb. IS ELÉG.

  • Engedni hadd menjen…

Gyakran a ruminálás (aggódás) áldozataként nehezen tudunk hátralépni. Harcolunk a negatív érzelmek ellen, mindenáron megpróbáljuk irányítani őket. Ám ahhoz, hogy megszabaduljunk tőlük, el kell fogadnunk azokat. A buddhista hiedelem rendszerekben minden fejlődni hivatott és eltűnni. Ezért nincs értelme az érzések ellen sem harcolni, mivel amúgy is ideiglenesek, átmenetiek. Ehhez segíthet egy jó kis vizualizációs gyakorlat, mint például: egy szörfdeszkán képzelem el magam, és ahhoz, hogy ne nyeljenek el a (gondok)hullámok, a víz erejét felhasználva haladok előre.

  • Csökkenteni a “kell”-eket

„Ennek így, annak úgy kell lennie”; “Ilyennek kellene lennem (rendszerető, pontos, kedves, nyugodt, türelmes stb.). Ezek az elvárások mindennapjaink rutinjaiba beépültek, nem könnyű ezeket “leépíteni”, de nem is lehetetetlen. Egy kis odafigyeléssel lehet kezdeni, például azonosítva azt a pillanatot, amikor az elvárások felmerülnek. Reggel, amikor felébredek? Nappal az irodában? Este lefekvés előtt? Miután meg tudjuk fogalmazni, könnyebb lesz őket semlegesíteni vagy könnyebben figyelmen kívül hagyni. Aztán megvizsgáljuk, hogy mely életterületeket érintik (személyes, szakmai), szem előtt tartva, hogy a tennivalók listájának csökkentése a cél (megtanulok néha nemet mondani!), és ezáltal a „kell”-ek listája is csökken.

Végül cseréljük ki az elvárásokat feltételes módba: a “kell” helyett úgy fogalmazok, hogy szeretnék, igyekszem…és ha nem úgy sikerül, akkor sincs semmi baj. Ez nem azt jelenti, hogy nem tesszük meg a tőlünk telhetőt, de nagyon sokszor érdemes elfogadnunk, hogy ennyire tellett…kész, ennyit tudtam akkor és ott.

A legjobb hír az egészben az, hogyha a saját magunk gyarlóságát, esendőséget, tökéletlenségét megértjük és elfogadjuk, akkor a többi embertársaink iránt is jóval nagyobb a megértés és az elfogadás. Ez pedig rendkívül sokat hozzásegít az emberi kapcsolatok harmonikusabbá tételéhez, hiszen kevesebb (lesz) a kritika, neheztelés, számonkérés, stb.

Facebook
Picture of Bálint Piroska

Bálint Piroska

További blog cikkek